Toronyiránt.eu
A napokban mutatták be a mozikban Enyedi Ildikó filmjét: A feleségem történetét. A rendező harminc éven át készült rá, hogy filmre vigye a regényt. A film csodálatos, érdemes jegyet váltani rá. Ezúttal a könyv szerzőjét helyezzük fókuszba. Füst Milán ugyanis egy életen át szeretett egy nőt, aki soha nem lehetett igazán az övé. Talán erről szól A feleségem története? Ki tudja? Még az is lehet, hogy Lizzy karakterét Jaulusz Erzsébet ihlette.
Füst Milán egy életen át szerette Jaulusz Erzsébetet. Fiatalként ismerkedtek meg, aztán Erzsébet Berlinbe ment énekesi karrierről álmodva, majd férjhez ment, de közben is kapcsolatban maradt Füsttel. Az író naplójában is folyamatosan írt Erzsiről. Aztán úgy hozta a sors, hogy később keserűségében dühből elvette tanítványát, Erzsi azonban állandóan jelen volt az életében. Közel a nyolcvanhoz is találkoztak, kapcsolatuk hol fellángolt, máskor csendesedett, de soha nem múlt el véglegesen. Mi van, ha erről a hatalmas szerelemről szól A feleségem története? Minden meglehet. A halott Lizzy nem tűnhet fel teljes valójában, jelenése abszurd és mágikus egyszerre. Erzsébet, Elisabeth, Jaulusz Lizzy azonban lélekben állandóan Füsttel volt, megkérdőjelezhetetlen bizonyosságként, hogy szereti őt. Füst ezt írja a naplójában: Úgy látszik, végleg lezárni valamit nem tudok… S tán azt reméltem, hogy mégis, egyszer valahol még találkozni fogunk.
– Hát Isten veled, J. E., ezennel megpróbálom végleg lezárni veled való ügyemet. Hogy mit akartam tőled még most is – miért vitatkoztam veled, még mindig nem tudom. – Sosem fogod tehát megtudni haragom okát – azok igazi mélyeit sem fogod látni soha… nem fogod megtudni, hogy láttalak egyszer fekete köpenyben befordulni a Báthory utca sarkán, s hogy akkor … tíz évvel azután, hogy utoljára láttalak – majd lefordultam a villamosról… mert: ott megyen az én igazi életem, a hazám – éreztem –, úgy vágyódtam utánad – nem is teutánad, egy fantom után, akit a képzelet teremtett, vagy a múltad után – nem tudom, mindegy. Hát isten veled.”
Füst soha nem adta fel a vágyakozást, várt, várt egyre várt.
Ezt írja A feleségem történetében: „Ma már minden bizalmamat abba vetem, hogy egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni valahol, egy néptelen utcában, valami sarkon… S hogy fekete köpenyén keresztül fog sütni a nap. A lelkemet teszem rá, hogy ez így lesz. Különben minek élni? Mert én már csak erre várok, és mindaddig várni fogok, amíg élek.”
Szerelmük nem múlt el, ahogy Füst írja, addig, amíg ez a földi csontvázuk képes gondolni és érezni. Jaulusz Erzsébet nyolcvanévesen hajózta át az óceánt, hogy láthassa Füst Milánt. Utoljára még találkoztak, levelezésük nem szakadt meg, egy hónap különbséggel mentek át a túlvilágra. Ezért nehéz ezt a könyvet megérteni. Mert egy halott nőre nem lehet várni, de arra, aki él, nagyon is. Lizzy nem élt már, de Erzsébet igen, az élők kiszámíthatatlansága az utolsó percig reménnyel tölthet el minket. Füst Milánnak talán ezért volt terhére a szó. Elmondatta hát a holland tengerésszel, amit neki valójában nem lett volna szabad elmondania.
