Sörös István
A munkanélküli naplómat pecsételtettem. Előzőleg megjártam már Ajkát és Pétfürdőt. Mindkét helyen eredménytelenül jártam, semmilyen munkakörbe nem volt felvétel. Hazafelé tartva a család egyik régi ismerősével találkoztam. – Ha nem félsz a bányamunkától, akkor gyere ki hat órára a toronyi lignitbánya reggeli műszakjának kezdetére, és azonnal munkába állhatsz. Nos ez az aranyember a Vas megyei Takarék Toronyi Bányaüzemének ügyvezető igazgatója volt… Otthon gyorsan megbeszéltük a teendőket. A bányába való mindennapi kijárást nem lehetett megoldani a közlekedés állapota miatt. Ezért gyorsan szállást kellett keríteni. Nem voltak ismerőseink Toronyban, csak a tőle két kilométerre lévő Sé községben…
Másnap reggel a műszakvezető aknász várt rám. Kimentünk a tárnához, ahol bemutatott az abban a siktában dolgozó bányászoknak. Mintegy hatvanan lehettünk… A munkánk abban állott, hogy a tárnából kijövő anyagot kellett fogadnunk. A csilléket ki kellett tolnunk a meddőhányó végére, és ki kellett lapátolni belőlük a meddőt.
Az első műszak gyorsan és jó hangulatban telt. Utána az irodában felvették az adataimat, kaptam előleget, és az ellátásra vonatkozó jegyeket. Ezek elsősorban élelmiszerekre – zsír, liszt, szalonna – jogosítottak, de volt köztük például cipőtalp utalvány is…
Megtörtént az, amire számítottam. Szeptember elsejére érkeztem haza a hadifogságból, és októberben családfenntartó szénbányász lett belőlem…
A séi családnál szállást és napi étkezést kaptam elfogadható áron. A házigazda három fiúgyermekes mozdonyvezető volt. Egy szobában aludtam velük, de akkor az ilyen dolgokból nem csináltunk problémát. Melegszívű, megértő emberek voltak. Reggel már innen indultam munkába. Ahhoz, hogy a reggeli műszakra beérjek, legalább fél ötkor kellett felkelnem. A házinéni hozzá volt ehhez szokva. a vonatok sokszor hajnalban indulnak. Nem kímélik vezetőjüket…
A több helyről összekerült gárda egységes és összetartó volt. Megosztottság semmilyen alapon nem volt. A föld alatt végzett munka során a potenciálisan fennálló veszély miatt az emberek kölcsönösen tisztelték egymást. Az együvé tartozást a bányamunka jellegén túl a futballcsapat is erősítette. Amikor megtudták labdarúgó mivoltomat, a következő edzésen már be is mutatkoztam. A Toronyi Bányász Sport Club csapata a járási bajnokságban játszott. Az intéző és mindenes a kis falu tanítója volt. Mivel az ő édesapja volt a szatócsbolt tulajdonosa, a család nagy tekintélyt szerzett a faluban. Az edzésen mutatottak alapján azonnal leigazoltak, és a következő mérkőzésen már én védtem a kaput…
A vasárnapi szórakozás csúcspontját a meccs jelentette. Mivel sorra nyertük őket, nagy tekintélynek örvendtünk faluszerte… Az ünnepek alatt mindannyian jobban éreztük magunkat. A sok nélkülözés után megcsillant valami. Az új év kezdetén abban reménykedtünk, hogy azt előttünk álló év valamilyen végleges változást hoz. Így kezdtük el az 1948-as esztendőt. Ezen a télen nem kellett fagyoskodnia a családunknak. Szenet és fát kaptunk a bányától. Azzal a jó érzéssel siethettem haza hosszú, átfagyoskodott telek után, hogy melegszívű emberekkel teli meleg lakás vár rám. Házigazdáimat Sében a MÁV bőven ellátta tűzrevalóval. A háború utáni években nagy előny volt ez. Sok család fűtetlen lakásban kínlódta át a telet…
Akkor még üzemelt a Szombathely-Rohonc vasútvonal. A kibányászott szenet saját kisvasúttal vittük a toronyi vasútállomásra. Itt osztályozón keresztül került a tehervagonokba, majd onnan Ausztriába. Egy idő után azt kezdték beszélni a Budapestről jött urak, hogy az osztrákok nem veszik át többet az itt bányászott lignitet…
Amikor elkezdtek keringeni a rossz hírek, vasárnaponként a nagymise után gyűlésre jöttünk össze a kultúrházban. Egyértelmű tájékoztatást kértünk a helyi vezetéstől. A felszínre hozott szenet nem szállították el, a külszínre termeltünk, és egyre nagyobb szénhegyek kezdtek tornyosulni a tárna mindkét oldalán…
Megjelentek az aktatáskás elvtársak, az urazás kiment a divatból, helyette az elvtárs lett a megszólítás pártállás nélkül. Azt a hírt hozták, hogy az itt bányászott lignitre nincs szükség, ezért üzemszünetet rendelnek el a bányánál.”
Gátay-Günther Ferenc: A becsület ára (Print 2000 Nyomda, Kecskemét, 2000.)
(A könyvben leírt séi család Kiss János családja volt, akik akkor a Szabadság utca 3. szám alatt, a templom mellett laktak. A lignitbányát bezárták, az üzemszünet ma is tart. Reméljük – és ezt már a mai kor embere mondja -, hogy soha nem is nyitják meg, mert ez a mai technikával és harácsoló szellemmel a környéknek nem hasznára, de nagy kárára volna. Azonban ez már egy másik történet…)
