Toronyiránt.eu
„A nagy épület még kongott az ürességtől. Innét a második emeletről látni lehetett némelyik ablakból, ahol a gesztenyefák lombja nem ért össze, a nagyobbik gyakorlóteret.” Szeptember harmadika volt. Sütött a nap.
Ottlik Géza regénye Kőszegen játszódik. A határszéli kisvárosban, ahol az Arany Strucchoz címzik a fogadót, ahol a Gyöngyös szalad, rajta a vízimalom, ahol régi idők kulisszájaként áll egy ház homlokzatán latin nyelvű felirattal: Non est volentis. Tizenévesként olvasva a regényt, nem kellett több, az ember vonatra szállt és meg sem állt az Iskoláig. Végigmenni a főallén, az óriás fák közt üldögélni a padon, nézni, hogy száll fel a köd, hogy megy le a nap, miként terít szőnyeget télen lábunk alá az égi kegyelem. Az Iskola a határon helyszínén járni megindító, és egyszerre csodálatos. Kereshetjük Medve, Bébé és Szeredy lábnyomát. Megelevenedik előttünk a hajnali csuklózás, a menetelés, az acélos szürke égbolt, a sár és a hó ideje. Ahány olvasó, annyi iskola. Megannyi Iskola a határon.
Meglett professzorok sétáltak a kertben fürkészve, vajon, hogy lehet meglépni a kőkerítésen át, merre fordult a futópálya a nagy négyszerszázas alatt. Az Iskola: emlék, kultikus hely, a fejünkben élő ideák megtestesítője. Robusztus nagy épület, melynek tövében úgy érzi magát az ember, mint a néma gyerek, akinek anyja sem érti szavát. Hát, hogy miért nem lehet kimondani a nehezen mondhatót? Mert latin különbözetivel nem lehet kisétálni a világból. Medve, Bébé és Szeredy történetében az a csodálatos, hogy minden olvasó másként tartja ébren a kadétok emlékét. Ahogy múlnak az évek, csak mi öregszünk, Gábor, Benedek és Dani ma is tar koponyával jár-kel a fák közt, mint akkor, amikor először láttuk őket álmainkban, fantáziánk csodás vidékén. Az épületbe lépve ma nem terjeng levesszag, nem akasztják a falra Tulp tanár anatómiáját, és a „fancsali képű, elég ronda” Mona Lisa se mosolyog a ránk, de jól esik a lépcsőkön felkapaszkodni a kápolnába, nézni a folyosó ablakából az ég alkonyati lilasáságát. Gyerekzsivajtól hangos ma is a ház. Kettesével veszik a fokokat, a másik pulcsijába csimpaszkodva nevetgélnek. Nyoma sincs a drillnek, megváltozott a világ. Cőgereket már csak néha napján láthat itt az ember. Megrendülten állnak a kopjafa előtt, egyenes derékkal sétálnak el a Koller és a Netter kapu mellett. Nyitva a kapu, lépjünk hát be rajta. A legjobb és legrosszabb napokon menjünk végig a főallén, újra meg újra. Próbáljuk megrajzolni, milyen. Szavakkal. Mi a jó, és mi a rossz. Az a néhány méter pont elég a gondolkozásra.
Könnyű azt mondani, rajzoljam le a főallét, csak úgy. De szeretném tudni, hogy hogy a lópikulába?
„Volt ott lámpaoszlop, pad, a középtáján egy kőből rakott kis emlékoszlopféle. Télen hó borított mindent, nyáron áttört a napfény a lombokon, úgyhogy az úttest két oldalán, a magas töltéstől jobbra-balra, bent a park ölén, fogollyá vált önálló fényöblök keletkeztek, önmagukba visszavert, opálos zöld izzással, amit nem lehet lefesteni, mert csak a világítás játéka volt, csak annyi, mint egy könnycsepp párájának az emléke a feltekintő pillantásunkban, volt is meg nem is, s mégis benne porzott a tágra nyílt égbolt minden káprázata, és ahogy szomjasan itta, szívta, nyelte magába az ember, tisztán
lehetett érezni a földi létbe áramló végtelenség erejét.”
Ez az erő kell újra és újra. A földi létbe áramló végtelenségé. A robusztus épület alatt, ott a fák tövében mindig megtalálhatjuk újra meg újra.
Fotók: Szabó Zsolt
