Sörös István
Gyerekkoromban nem tudtam a dozmati regösénekről. Vártam a kamaszkort, hogy mehessek én is regölni, mert a mi falunkban is szokás volt ez (ma is az!) karácsony napjának estéjén. „Eljöttünk, eljöttünk Szent István szolgái, régi szokás szerint szabad megtartani, hej regö-rejtem, neked ejtem…” — fújták kórusban a legények, miközben zörgették láncos botjaikat. Egy legény, aki mindig elöl ment, csengőt vitt, az ablak előtt először megcsendítette kétszer, háromszor és csak ezután zendült meg a legénykórus: „Amoda keletkezik egy sebes folyóvíz, azt körül fogja zöld-zöld pázsit, azon legelész egy csoda-fiúszarvas, csoda-fiúszarvasnak ezer ága-boga. Ezer misegyertya gyulladván gyulladjék, altatván aluggyék, sej regö-rejtem, neked ejtem…”
Nálunk a téli ünnepek csaknem mindegyikéhez kapcsolódott valamilyen szokás játék, mondóka. Luca-napkor kezdődött; mentünk házról házra, csikorgóit a hó a talpunk alatt, a hidegtől lilára dermedt a kezünk, mondtuk a rigmust: „tiktyok, lúdjok ülősek legyenek…’’ Gyerekkori tudatunk tán fel sem fogta a szavak értelmét. Ha valaki akkor megkérdezte volna: mit jelent az, hogy tiktyok, ludjok ülősek legyenek, aligha tudtunk volna rá pontosan felelni. A betlehemezés, a Kisjézus köszöntés egyik-másik énekszövege is zavarba ejthetett volna. „Fölöttünk Betlehemben angyalok énekelnek…” — énekeltük s mi a kartonból, vékony deszkából eszkábált templomocskát hívtuk betlehemnek, melyben barmok közt, a jászolban, finom szárított mohán pihegett a kisded. Istvánkor, János-napkor is elmentünk kántálni, akkor is találtunk megfelelő éneket. „Rendszerint örülvén szentek vigadoznak, ezt az áldott napot nagy örömmel vártuk…” — és szépen, választékosán mondtuk a jókívánságokat, valahogy így: „A tenger vizei hány (ahány) cseppből állanak, annyi szent áldási Istvánra (Jánosra) szálljanak…”
Volt aztán a pásztorozás — mi butelliázásnak mondtuk —, amire igazából már csak nagyobbacska gyerekek vállalkoztak. Kifordított szűrben, ha az nem volt, megtette a nagykabát vagy a nyűtt szoknya; álarcban, láncos botokkal „estünk be” a karácsonyfa alá a családokhoz, hogy felelevenítsük a pásztorok örömét Jézus születése miatt. Újévkor boldog új esztendőt kívánni mentünk, Vízkeresztkor háromkirályoztunk; almát, diót, pénzt kaptunk érte, ami megvidámította a gyerekkorunkat, hiszen ez csak a mienk volt.
Igazán nagy dolog azonban a regölés volt karácsonykor, hogy beállhattunk „Szent István szolgái” közé, de mondom, akkoriban még semmit sem tudtam a dozmati regösénekről, csak később, amikor néprajzi és irodalomtörténeti tanulmányokban felfedeztem ezt a szép „termékenységvarázsló népszokást”. A regölés a Dunántúlon volt gyakoribb, s még Erdély magyar lakta vidékein; a fiú- és legénycsapatok ismétlődő varázsformulákkal sorolták jókívánságaikat a ház lakóinak, majd egymásnak regölték a fiatalokat. A néprajzosokat régóta foglalkoztatták a regösénekek szövegei. Egybegyűjtötték a szövegrészeket, összevetették, köteteket kitevő tanulmányokban magyarázták az ősi szövegváltozatokat. Népünk ősköltészetének több ezeréves változatai voltak a regösénekek, s maga a regölés is sok évezredes ősi szokás, eleven népi hagyomány. Csak Vas megyében fél száznál több faluban jegyezték fel a regösének szövegét, szinte mind más volt, s kiderült, hogy ezek között, sőt az egész országban felvett regösdalok között is kiemelkedő, szinte páratlan a dozmati.
Keletkezéséről, megfejtéséről tanulmányok egész sora látott napvilágot. Már a múlt század végén pedzették, később pedig bizonyították, hogy szövegrészei és dallamtöredékei régebbiek a honfoglaláskori emlékeinknél, dallama rokonítható a finnek ősi eposza, a Kalevala dallamával, szövegrészeivel a csillagjegyekre, illetve azok helyváltoztatásaira utalnak.
Dozmaton évszázadokon át mondták, énekelték. Szövege — hisz szájhagyományként öröklődött nemzedékről nemzedékre — alakult, változott, torzult, s ma már több változata ismert.
Az ünnepek előtt, zimankós délutánon indultam el a faluba e szép szokás nyomában. A falu idős papja szinte mentegetőzve tárta szét karját: nincs ez már meg! Pár évvel ezelőtt még jártak regölni a legények, mostanában azonban már senki. Egyszer régen, tán tizenhét éve, tévések jártak a faluban. Akkor még élt Varga István és Zsarnai István. A két idős ember még tudta a szöveget: azt is, amely úgy kezdődött, hogy „Ahol keletkezik egy ékes nagy út…”, s azt is, amely torzultan így élt tovább: „A Hold keletkezik egy ékes nagy úr…” Később, talán öt éve, újra itt járt a televízió, akkor meg Gy. Horváth István és a mostani polgármester, Szabó Miklós énekelte magnóra a regösdalt.
A polgármester még tudja a szöveget. Ifjabb korában ő is járt regölni, de most már nem. A fiatalság diszkóba jár, Dozmaton lassan-lassan elfelejtődik a regölés. Igaz, a falu is kopik, a lakosság száma az utóbbi évtizedekben igencsak megcsappant. Volt olyan év, hogy harmincnál többen vándoroltak el a közeli városba. És csak az utóbbi időben fordult a kocka; a régi, üres házak mind elkeltek, nem győznek telkeket kialakítani. Mert most meg a város indult el, hogy felfedezze Dozmatot.
Egy csapat iskolással találkoztam az utcán, Toronyból jöttek az általánosból. Mit tudtok a dozmati regösénekről? — faggattam őket. Néztek tágra nyílt szemekkel, végre az egyikük megszólalt, valami olyasmit mondott, hogy az édesapja egyszer mesélt róla. Vidámak voltak, nyomakodtak felfelé a dombon, amerre az erdő beoson a falu szélső házaihoz. „A tenger vizei hány cseppből állanak…” — dúdoltam hazafelé s gyerekkorom messze elmaradt mögöttem.
Pósfai János
Vas Népe, 1992.12.28.
A kép forrása: http://goglobe.hu/blog/csszl41/2011/12/26/a-regoles/
