Határőrök a faluban

Furcsa érzés szemlélődni a határban. Amott a szántóföldek, a házak, a kertek már más országbelieké. Pedig ugyanúgy fehérbe öltöztetve a táj itt is, ott is. Bucsu község peremén, az ország nyugati szögletében vagyunk. A dombok között nyújtózó kis falut az Arany-patak szeli ketté. A partokon takaros házak sorakoznak, füstölgő kéményekkel, némelyütt sárgán fénylő ablakokkal — hiába, a mostani szürke nappalokon elkél a lámpa. Innen, a falu széléről hangulatos téli képeslapot idéz a vidék. Az úton tábla hirdeti az érkezőnek: Határőrközség.

 De mit is jelent az, ha egy falut így keresztelnek el? A kérdés hallatán mosoly jelenik meg a tanácselnök arcán, elsőként ugyanis a községi tanácshoz tértünk be.

 — Nemcsak formaságról van szó — kezdi Szegedi Dezső tanácselnök -, hiszen a határt sok falu szegélyezi, de közülük csak kevesen kapták meg ezt a címet. Tény, hogy híre van a falubeliek és a bucsui határőrök hagyományos jó kapcsolatának.

Elviszik a lányokat!

És az elnök sorolja: a határőrőrs katonái gyakran segítenek a mindennapokon, részt vesznek az utcák ápolásában, megszervezték a középületekből, az iskolából és az óvodából a szemételhordást, legutóbb az udvarok feltöltéséhez adtak építési törmelékanyagot a falubelieknek. Az őrs képviselteti magát a helyi tanácsban, az őrs kommunistái, KISZ-esei a község társadalmi életében is részt vesznek.

A fiatalok, mint mindenütt, a határon is szót értenek. A katonák meghívják rendezvényeikre a bucsuiakat. Természetesen a kultúrházban is szívesen látott vendégek a határőrfiatalok, akik szavalatokkal, kisebb műsorral szórakoztatják a helybelieket. A bálokon legtöbbször a szombathelyi határőrkerület fúvószenekara adja a talpalávalót. Aztán itt a futball. A járási labdarúgó-bajnokság mérkőzésein öt-hat határőr erősíti a bucsui községi csapatot, s — talán nem véletlen — a szurkolók között szép számmal vannak lányok is. Azt is megtudjuk, hogy az őrs fennállása óta 45 katona bucsui lányt vett feleségül a leszerelés után. Bár az is igaz, hogy kevesen telepedtek le itt, a többség magával vitte az ifjú feleséget.

— Az én lányomat is „elrabolták” — kapcsolódik a beszélgetésbe Horváth Antal vb-titkár. — Most mehetek látogatni őt Székesfehérvárra. De hát így van ez rendjén.

A falubeliek a jó kapcsolatot, a bizalmat szintén erősítik. Bucsun nem mehet úgy végig idegen, hogy ne szólítanák meg az emberék: mi járatban van? A földeken dolgozók, de még az italboltban poharazók is elviszik a hírt az őrsre, ha gyanús idegen kószál, kérdezősködik a faluban. Ugyanis elsősorban ez az állampolgári magatartás lehet az alapja a „határőrközség” címnek.

— Persze van még más is — jegyzi meg az elnök. — Nem kevésszer a lakosság aktív közreműködésével sikerült elfogni veszedelmes bűnözőket, akik igyekeztek kereket oldani az igazságszolgáltatás elől. Például néhány éve a kecskeméti taxisofőr gyilkosai is így kerültek kézre. Igaz, csak tavaly alakult meg a faluban az önkéntes határőrcsoport, de a bucsuiak közül többen már évtizedek óta bekapcsolódtak a határőrmunkádba. Ők, a régiek tudnának legtöbbet mesélni arról, mit is jelent tulajdonképpen, hogy Bucsu határőrközség.

Dél felé jár, amikor H. Jánosékat felkeressük. H. János traktoros ugyanis a „régiek” közül való. De csak a feleségét találjuk otthon. — Mindjárt jön ebédelni a férjem — hangzik a marasztaló szó. Térül-fordul az asszony, amíg várakozunk, jókora köteg egyenruhát, ingeket, zubbonyokat rendezget. Elvállalta a mosást a határőrőrsnek. Építkeznek, így hát jól jön ez a keresetkiegészítés H. Jánoséknak, a katonáknak pedig nem keli messzire szállítani a szennyes ruhákat.

Állampolgári kötelesség

Aztán erősödő traktorzakatolást hallani, megérkezett a családfő. Falatozás közben előkerülnek az emlékek is. Nehéz válogatni, melyik is az érdekesebb történet. Huszonöt esztendőbe sok minden belefér, no meg H. János mindig kint dolgozik a szabadban, nem ­ csak az utakat, hanem az úttalan domboldalakat is járja, így aztán előfordul, hogy idegenekkel találkozik.

— A faluvégen dolgoztunk, amikor látom, hogy egy jól öltözött férfi lépett ki az egyik kazalból — beszéli el az egyik régi esetet — Amint észrevett, nagyon meglepődött és határozott léptekkel továbbindult. Persze követtem, meg is szólítottam. Előbb nem akart válaszolni, majd bonyolult magyarázkodásba kezdett, hogy véletlenül eltévedt.

Az őrsön tisztázódott az ügy: H. János olyasvalakit fogott el, aki már kétszer is büntetve volt tiltott határátlépés kísérletéért.

Újabb és újabb történetek kelnek életre: az esőkabátos idegenről, aki azzal a mesével állt elő, hogy a falvak templomait járja, mert — úgymond — régiségkereskedő; a diákról, aki megbukott az iskolában, s a szülők szigorától tartva elhatározta, világgá megy. Családi perpatvar miatt is nekivágtak már a határnak.

— Van, aki elnéz mellettük — folytatja a traktoros —, mondván, nem ártja magát más dolgába. Szerintem, s ezt a falu többsége nevében mondhatom, az állampolgári kötelesség mást diktál.

Az erdész szemével

 Szinte ugyanezeket a gondolatokat rendezte szavakba a falu egyik erdésze, H. István is, akivel a határban találkoztunk, ő, csakúgy, mint traktoros kollégája, önkéntes határőr. Munkájáért megkapta a Közbiztonsági Érem ezüst fokozatát.

— Mi valahogy más szemmel nézzük a tájat — beszél mindennapjairól az idős erdőjáró. — Felfigyelünk olyan apróságokra is, amit az avatatlan szem észre sem vesz. A fák, a cserjék, a vadak életének szüntelen tanulmányozása azzal is együtt jár, hogy ismerjük az erdő minden moccanását.

Nem csoda hát, ha az erdésznek jobban szemébe ötlenek a szokatlan dolgok. Egy alkalommal nyomokra figyelt fel H. István, nemsokára találkozott is egy melegítős férfival, akinek már nem sikerült időben eltűnnie a lombok mögött. A melegítős idegen nem volt hajlandó közölni, mit keres ott. Az erdész pedig nem tétovázott, az őrsre sietett. Az eset emlékezetes a határőröknek is. Kiderült, hogy a gyanús idegen valóságos rejtekhelyet rendezett be magának, előkerült élelmiszerkészlete, hátizsákja, sőt távcsövet, ásót is találtak nála. Nyilván az alkalmas pillanatra várt, hogy átszökjön a határon.

Ebben az esetben is — mint legtöbbször — olyanok kerültek horogra a határban, akik így vagy úgy vétettek a törvények ellen. Hallottunk például egy „trükkös” fiatalemberről, aki, mint kiderült, egyenesen a börtönből vágott a határnak, s egy szénásszekérhez lapulva igyekezett becsapni a határőröket. A magasfigyelőből persze észrevették. Manapság már csak igen ritkán kísérlik meg az ehhez hasonló, értelmetlen kalandot. S aki megpróbálja, az is rajta veszt, mert nemcsak katonák vigyázzák a határt, a lakosság is segít. Az elbeszélések teszik igazán érthetővé, miért is kapta meg 1973-ban Bucsu a határőrközség címet.

Esemény nem történt

A határőrökkel a helyőrség pinceklubjában beszélgetünk: szinte minden szabad percüket itt töltik, a „pincében” — könyvek, lemezek meg a tévé társaságában. De azok sem kapcsolódhatnak ki teljesen, akik nincsenek szolgálatban: bármikor riadót fújhatnak, olyankor mindenkire szükség lehet. A sarokban asztali „focistákat” kerget néhány fiatal katona, társaik buzdításától kísérve. A csata szünetében tőlük kérdezzük: milyen is itt az élet?

— Csak éjszaka ne volna! — feleli fanyar mosollyal egyikük, egy nyurga, fekete fiú. — Hónapok múlnak el, amíg megszokjuk. Az első szolgálat a legnehezebb. A határőr csak mereszti a szemét, de nem lát, idővel persze már úgy ismerjük a tájat, mint a tenyerünket.

Mi tagadás, nem irigylésre méltó foglalatosság éjszaka fagyoskodni a sötétben. Ha nincs holdfény, és felhő borítja az eget, vaksötétség veszi körül a határőrt. Lassan múlik az idő is. Van, aki dudorászik, halkan fütyül valamilyen kedvenc slágert, így kergeti a perceket. Közben figyeli a zörejeket, az ágreccsenést.

A jó meleg klubszoba után fogvacogtató a határ. Pedig csak mínusz 8—9 fok lehet — jegyzi meg a kísérőnk, Boros János zászlós, aki kalauzol szemleutunkon. Dúcokon álló, magas faépítményhez érkezünk, a bucsui őrs egyik figyelőállásához. Fent a magasban, és lent, a torony oldalában is őr vigyázza a vidéket. Utóbbi a hidegtől kipirult szőke katona, öszeszecsapja a csizmája sarkát elöljárója köszöntéseképpen, és jelenti: — Az őrszolgálat eddigi ideje alatt esemény nem történt, csak néhány vadász lesi az őzeket a közeli erdőben. . .

Palkó Sándor

Népszabadság, 1977. január 11. 6.p.

A fotó forrása: arsmilitaria.blog.hu