Sörös István
Nemzeti ima és nemzeti karakter – Jankovics Marcell szerint a kultúra a hovatartozás fundamentuma.
1989-ben határoztuk el, hogy január 22-ét beiktatjuk a naptári ünnepek sorába a magyar kultúra napjaként, ugyanis Kölcsey Ferenc az 1823-as esztendő e napján fejezte be a Himnusz írását. Jankovics Marcell cannes-i nagydíjas filmrendező, művelődéstörténész számtalanszor írt e témakörről. Őt kértük meg, hogy beszéljen ünnepeinkről.
Az ön könyveinek olvasói tudják, hogy léteznek egyházi-szakrális, történelmi-politikai és nevekhez kapcsolódó ünnepek. Milyen kategóriába tartozik a magyar kultúra napja?
– A politikai ünnepek történeti dátumokhoz kötődnek, mint például március 15., október 23. Minden nemzet igyekszik találni magának újabb és újabb kapaszkodókat, így keletkezett a magyar kultúra napja, ami szokatlan, de nagyon jó választás. A Himnuszban, Kölcsey Ferenc nagy ívű költeményében, nemzeti imánkban minden benne van, amit a gondolkodó és érző magyar ember fontosnak tart, ezért a pozitívumok és a negatívumok együtt egy nemzetkaraktert is meghatároznak. A kultúrát ma még mindig sokan úgy képzelik el, mint a gazdaság felépítményét, pedig nyilvánvaló, hogy a kultúra a hovatartozás fundamentuma.
– Úgy érzi hát, elfogadta a nép ezt az 1989 óta létező, új ünnepet?
– A január 22-i nap kulcsfontosságú jelkép egy nyelvében élő nemzet történelmében. Az országnak rá kell végre ébrednie, hogy csak a kultúránkba kapaszkodva húzhatjuk ki magunkat a bajból. A válság alapvető oka a pénzvilágban megnyilvánuló erkölcstelenség. Az, ami mostanában összeomlott, egy gigantikus piramisjáték volt, és bankároktól, tőzsérektől indult ki. Az erkölcs alapvetően kulturális kategória, akárcsak a platóni államalkotó erények mindegyike, a bölcsesség, mértékletesség, bátorság és igazságosság. Ezeket az erényeket vissza kell hozni a közéletbe. Ebből a szempontból a kultúra napja kinőheti magát a legfontosabb ünnepek közé, hiszen január 22-én nem csak főt hajtunk a Himnusz alkotója előtt. E nap azt is jelképezi, hogy a kultúrának vissza kell nyernie aranykori jelentését. A rossz nemzetstratégia következtében a sorvadó kultúra részeként megy tönkre az oktatási és a nevelési rendszerünk is. Ma már az ország polgárainak nagy része szakértelem nélkül, betanított munkásként, szolgáltatóként dolgozik.
– Mit jelent önnek az írott Himnusz, Kölcsey verse és az énekelt Himnusz Erkel Ferenc dallamára?
– A nagyszerű Kölcsey-vers önmagában talán nem kap akkora figyelmet, mint az énekelt Himnusz, de ez nem baj, mert Erkel Ferenc megzenésítése megsokszorozta a jelentőségét. Nekem inkább a Szózat eléneklésekor szokott elcsuklani a hangom. A Himnuszt egyszerűen örömmel éneklem, mert nem érzem igaznak azt, amit gyakran hallani, hogy az első versszak pesszimista végkicsengésével önmagunknak ártunk. Egyáltalán nem tartom lehangolónak. Éneklem a Himnuszt, amióta az eszemet tudom, akkor is, ha körülöttem senki sem énekli. Emlékszem, a rendszerváltozás után, egy díjkiosztás alkalmával csak a zene szólt, az is lemezről, s a jelenlévők között csak ketten énekeltük, Nemeskürty István tanár úr meg én. Rá kell szoktatni ismét az embereket arra, hogy énekeljék a Himnuszt, mert így tudatosodik bennünk a jelentése. Ha hallgatom a szöveget, nem olyan erős hatású, mint amikor mondom is. Ha együtt énekeljük a Himnuszt, átérezzük, hogy együtt, egyek vagyunk. Ez a hiteles politikai ünnepek legfőbb üzenete.
– Tehát ön szerint is igaz, hogy a Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt sor bizakodást fejez ki?
– A Himnuszt író Kölcsey nem kér és könyörög, hanem felszólítja Istent, ne sújtsa többé a nemzetet. Igazságot követel, mint egy ügyvéd az igazságos bíró előtt. Az ószövetségi próféták tónusára is emlékeztet, a magyar gondolkodásba is beleillik a hangneme: lássuk, Uram Isten, mire megyünk ketten. Ám az is benne van a Himnusz egészében, hogy az újjászületés csak akkor sikerülhet, ha összeszedjük magunkat. A Magyar nemzetstratégia című Püski-kiadású antológia karácsony előtti bemutatóján minden szerző úgy fejezte be a mondandóját, hogy Isten óvja Magyarországot. A szerzők között én voltam az utolsó előtti felszólaló, utánam következett Hegedűs Lóránt, az irodalomtörténészként is kiváló református teológusprofesszor, ő is mellém állt. Mindketten azt mondtuk, kevés kérni Istent, hogy oldja meg a problémáinkat. Mi inkább azt a közmondást választjuk helyette: Segíts magadon, Isten is megsegít!
Pósa Zoltán
Magyar Nemzet, 2009. január 22.
