Nardai lakodalom

Falusi lakodalom a város tőszomszédságában. A lemezjátszó Lohengrin-nászindulót sugároz, s a tanácselnök ünne­pélyes szavakkal bocsájtja útnak az ifjú párt, ám a felsőszölnöki fúvószenekar már simogatja hangszerét odakint, s Cserpnyák Ágoston pontosan úgy feszíti a rettentő nagy „helikont”, mint azt száz esztendeje tették már a horvát és sváb „rézzenészek”. És pontosan olyan mereven lépeget, mikor a menet elindul, mint elődei. A menyasszony és vőlegény esküvői ruhája mai divat szerint készült, a koszorúslányok Szombathelyen rendelték fejékeiket, ám, miközben virágsziromöltözékükben a göröngyös nardai utcán libegnek, megállítják őket a helybéli legények és szalagot húznak a lakodalmas menet elé. Aztán hosszú, hagyományos és szívből fakadó vita kezdődik: mit ér a vőlegénynek a menyasszony forintban, mennyit hajlandók lefizetni a vőfélyek, hogy a menyasszonyjelölt a faluból kimehessen, s Horváth Aladár, a felsőcsatári kőműves fiú akadálytalanul vihesse el Nardáról feleségnek Pezenhoffer Ilonát, a szombathelyi REMIX dolgozóját, Pezenhoffer Kálmán helybeli tsz-elnök eladó leányát.

A lakodalmas menet előtt közben ifjú emberek hajladoznak, kezükben fényképezőgép. Honnét hirtelen ez a sok fotoriporter Nardán? Nem fotóriporterek, hanem falusi tsz-fiatalok, városba járó üzemi dolgozók, s csupán alkalomszerűen űzik most e mesterséget, szórakozásból. Ám a templom előtt, a széles utcán, hova egy templomfalról ódon napóra néz, ősi nardai szokás szerint táncra perdül a násznép, s polkát, valcert jár az évszázados dallamok ritmusára. Kicsit hamisabb az ütem, mint valaha volt, meg is jegyzik az öregek: ma már jobban járják a fiatalok a tvisztet, haligalit, meg a medizont, mint a valcert és a polkát. Az a szép és megható egy mai, nardai esküvőben, hogy itt sértetlenül élnek a szívderítő hagyományok a sok születő új vonás, új szokás és életforma társaságában. Kár volna, ha nem így lenne. Csak szaladjanak traktorok a mezőn és az utcán, kattogjanak a modern fényképezőgépek a régi színekben pompázó felvonulás előtt, s vegye szalagra magnetofon a kis horvát falu ősi rigmusait. De törjenek este a vacsoránál tányért továbbra is, s mondják el közben: „addig tartson e házasság, míg az ezer cse­répből a tányér magától újra össze nem áll… játsszák el a „Ródi bozsét ”, az új pár nyilvános megajándékozását, s csak mellékeljék az ajándékok mellé a szíves kísérő szöveget: „kis ajándék, de nagy szeretettel adjuk…”  s hangozzék fel a „Bog zsivi, vivát! ” — bizonyára megfogan minden szép, régi rigmusba öntött jókívánság és sokáig él és boldog lesz egymással Pezenhoffer Ilonka és Horváth Aladár.

Mi pedig koccintsunk az új élet, s a régi szokások megőrzésének örömére, miközben túlharsogja szerencsekívánataink szavát a harsogó bombardon és helikon.

(andrás)

Vas Népe, 1964. május 19. 5.p.