Toronyiránt.eu
A forróságtól – ha hihetünk Garcia Marqueznek – elgörbülnek a zsanérok és a reteszek, a nőkből meg bánatos jajszó és enyhe sárszag árad. A sűrű verejtéktől elnehezedik a gyékény. Az ilyen vidéken mandulafák nőnek és a kis hintaszékeket festett virágok díszítik. A kánikulát talán csak vízparton lehet túlélni, vagy úgy hogy egy viharvert kalappal legyezzük magunkat. Jó, hogy feltalálták a légkondicionáló berendezéseket, meg korábban a zümmögő kis ventillátort, a hőség csak hőség marad. Ilyenkor hűvösen hívogat a sós tenger, a medence vagy a frissítő zuhany. Apropó kánikula! Tudják mit jelent ez a szó? Hőhónap. Eredeti jelentésében kiskutya, és a Canis Maior fő csillagának a Siriusnak megnevezésére használják. Ha ez a csillag feltűnik az égen, na, akkor köszönt be a hőség hónapja!
Kánikula idején a városi ember jobb híján strandra megy. Zsivaj, lángossütő, gyöngyöző sör, mi kell még! A bikini egyre kisebb, a büfék kínálata meg nagyobb. Mindnyájan őrizgetünk szép emlékeket a kacsaúsztatóban töltött évekről, a medencék partján szövődött szerelmekről és arról, ahogyan a trópusi hőségben tunyán heverünk, egy pokrócon mellettünk az árnyékban a gyerek szundikál. Téli estéken aztán gondosan előhívunk erről egy színes szélesvásznú nagyítást.
A szombathelyi strandok históriája egészen 1904-ig nyúlik vissza. A városi tanács véghatározata kimondta, hogy létesítsenek népfürdőt és jégtermelőt. Az indoklás egyszerű volt, strand márpedig kell, mert az „mulhatatlanul megkivántatik”. Télen jeget termeltek, nyáron pedig hűs patakban lubickolhattak a város szegényebb néposztályai is. A fürdő helyét a Perint-patak partján jelölték ki, nagyjából a mai Haladás-pálya melletti területen. Ötezer koronára rúgott az építkezés első fázisának költsége. Betonzsilip és medertisztítás, kerítés és kiszolgáló épületek létesültek a büdzséből. Az ácsokat a város polgármestere, Brenner Tóbiás kérte föl a munkára. Jegyezzük meg halkan, hogy a dokumentumok őrzik a határozatot, amely arról tanúskodik, hogy a kerítés és a kabinok megépítése „a közerkölcsiség szempontjából mulhatatlanul szükséges”. És ebben a mondatban nem az ismétlődő „mulhatatlanul” szó a hangsúlyos. A városatyák annyira komolyan elhatározták magukat, hogy írásba adták: „a munkálatok azonnal leendő foganatositása felette sürgős”.
1905. június 29-én felavatták a város első strandját, ahogyan azt az igények megkívánták. A nap meghatározott óráiban a szegényebbek ingyen fürödhettek, a hölgyek reggel hét és kilenc között vagy délután öt és hét között, az urak pedig reggel hat és hét között, vagy este hét és kilenc óra között. Nehogy véletlenül vérpezsdítő liezonok terepévé váljon a harmonikus testmozgást elősegítő plázs!
Egy hónap alatt közel négyezren váltottak jegyet, a kabinok száma tizenegy volt. Néhány évvel később elégedetlen zsurnaliszta publikált írást arról, hogy a fürdőhöz vezető út olajtól bűzös, a víz szaga orrfacsaró, a medret nem tisztítják a part pedig szemetes. A sok bajnak okaként az újságíró „a város egészségügyi intézményeivel folytatott üzérkedést” jelöli meg. Ez a bátor ember még attól sem riadt vissza, hogy felelősöket keressen, akiket a nyilvánosság ítélőszéke elé akart állítani. Ennek ellenére a népfürdő tizenhét éven át működött. 1922-ben aztán megnyílik az első igazi strandfürdő, ha a nép urizál, megkapja, amit akar! A szakirodalom megemlíti, hogy a strandolók „reggeltől estig égetik magukat bronszinüre és pihentetik legyalult idegeiket azok a nem oly jómódú férfiak, nők (…) kiknek nincs annyi pénzük, hogy elmehessenek ilyenért Ostendébe.” A régi helyen, nagyobb területen, jobb körülmények között, számos kiszolgálóhelyiséggel meg is tartják az átadást. Június 22-én már délután hangosan szólt a cigányzene, üzemelt a „buffet”. A strandszabályzat értelmében nem lehetett kiütéssel, ragályos betegséggel a vízbe merészkedni, tiltott volt a cigaretta és csakis zárt fürdőruhában lehetett úszni. A kedvencem a következő, kapaszkodjanak meg: „Vetkőzni csak a kabinban szabad!” Meg sem merem kérdezni, hol máshol? „A kabin csak megfelelő ruhában hagyható el.” És ha eddig bírták nevetés nélkül, még tudom fokozni: „A fürdőruha részleges legombolása vagy visszahajtása és úszónadrág használata a legszigorúbban tilos.” Büntetés járt azért is, ha a jóhiszemű ifjú úr rányitott egy vetkőző fehérszemélyre. Tulajdonképpen már azért is megtette gondolom, mert ilyen sokszor felhívták a figyelmét arra, hogy ezt bizony nem szabad. A háborúban nemcsak a múzsák hallgatnak, de a strandok zsivaja is elcsitul. A feljegyzések szerint ez a fürdő a 60’-as évek elején még működött, szerették az itt lakók.
Következett a városligeti strand hőskora, amelynek alapítását a jó erkölcsök megóvásával indokolták. A szombathelyi rendőrkapitány szerint a Perint és a Gyöngyös partján széltében-hosszában tiltott helyeken az erkölcsvédelem nagy kárára folyik a fürdőzés. A legmegfelelőbb területként több opció is említésre kerül, köztük a Ferencesek Kertje és a Víztorony közti terület. Ezt persze a közeli leányiskolai tanulók és a szerzetesek nyugalmának megzavarása miatt elvetették, így jöhetett számításba az úgynevezett Horváth-kert és az SZSE-pálya folytatása, ez viszont a kórházban ápolt betegek gyógyulására volna veszélyes. Végül a Sugár út mellett létesült az új fürdő, 1934-ben. A megnyitó után néhány nappal rekordot döntött a látogatók száma, ezerkétszázan vettek jegyek a harminckét fokos hőségben. A lapok egy felbőszült férj pofozkodásáról is beszámolnak. Labdázók megdobtak egy asszonyt, ezért a férfi revansot vett és mérgében széttépte a gumilabdát. Ez a fürdő 1972-ig üzemelt, a helyiek imádták. Sokáig tervezték, hogy újra megnyitná a város. A kilencvenes évek elejéig napközis táborként üzemelt. A hatvanas években elérkezett az idő egy korszerű strand létesítésére és ez volt a Tófürdő. 1966-ban megnyitották a strandot, amelynek nagy medencéjét a Csónakázó Tó vízével tápláltak. Az adatok alapján a fürdő feltöltéséhez tizenhétezer köbméter vízre volt szükség. Sajnos csak vízcserével volt megoldható a tisztítás, mert akkoriban egy korszerű szűrőberendezés bizony nagyon hiányzott. A strandolókat azonban ez egyáltalán nem érdekelte, imádták az óriás betonteknőt és a jéghideg csapvízzel feltöltött gyermekmedencét. Megvolt a helye a kisgyerekeseknek, a kamaszoknak és a családosoknak is. A megnyitó előtt egy hónappal Kádár elvtárs is ellátogatott a fürdőbe, sötét öltönyt és kalapot viselt szigorúan betartva a szabályok előírta dress kódot. Biztosan itt maradt a raktárban a régi felirat: Úszónadrág használata tilos!
Forrás: Gál József Üdvözlet Szombathelyről: Képek a város 20. századi történetéből, Szombathely, Szignatura, 2000.
