Toronyiránt.eu
Igen, valahogy így volna jó élni! Hemingway Az öreg halász és a tenger című regényéből álljon itt néhány passzus. Fordította: Ottlik Géza
Hamar elaludt, és álmában Afrikában járt, mint gyerekkorában,
a hosszú, aranyszínű partokon, meg a fehér partokon, amelyek
úgy fehérlettek, hogy káprázott tőlük az ember szeme, meg a nagy,
parti hegyfokokról álmodott, és a nagy, barna hegyekről. Ott járt
mostanában ezen a tengerparton minden éjszaka, és álmában
hallotta a bömbölő hullámverést, látta a hullámok taraján vágtató
bennszülöttcsónakokat. Álmában tisztán érezte a hajófedélzet
kátrány- és kenderkócszagát, érezte Afrika szagát, amit a reggeli
szél hozott mindig a szárazföld felől.
Rendszerint úgy volt, hogy amikor érezni kezdte a reggeli szél
szagát, akkor felébredt, felkelt, felöltözött, és elment fölkelteni a
fiút. Ma éjjel azonban nagyon korán megérkezett a reggeli szél
szaga, és álmában is tudta, hogy még túl korán van, úgyhogy
tovább álmodott a tengerből kiemelkedő szigetek fehérlő
csúcsairól, később pedig a Kanári-szigetek mindenféle kikötőiről
és horgonyzóhelyeiről.
Viharokról már sohasem álmodott: se nőkről, se nagy eseményekről, se nagy halakról, se verekedésekről, se erőpróbákról,
vetélkedésekről, se a feleségéről. Már csak tájakról álmodott,
vidékekről meg a tengerparton sétáló oroszlánokról. (…)
Az öreg halász érezte a sötétségben, hogy közeledik már a
reggel, s ahogy evezett, hallotta a vízből kiugró repülőhalak kis,
rezzenő neszeit, és a merev szárnyuk sziszegését, amint felszálltak
és elrepültek a homályban. Nagyon szerette a repülőhalakat,
hiszen ezek voltak a legjobb barátai itt kint a tengeren. A
madarakat sajnálta, kivált az apró, törékeny, finom, kis fekete
halászmadarakat, amelyek örökké csak röpdöstek, és kémlelték
a vizet, de jóformán soha nem leltek semmit. „A madaraknak
keservesebb a sorsuk, mint a miénk – gondolta –, kivéve a
ragadozó madarakat és a nagy, erős testűeket. Minek alkotott a
természet ilyen kényes, szép, törékeny kis madarakat, mint
például a tengeri fecske, ha az óceán olyan kegyetlenül viselkedik
néha? Hiszen gyönyörű víz az óceán, kedves és szép. De komisz
és irgalmatlan is tud lenni, s olyan váratlanul, hogy ezek a röpködő,
halászó, vadászó, le-lebukó madárkák, bánatos kis hangjukkal,
nagyon gyöngék, nagyon törékenyek a tengerre.”
Ha a tengerre gondolt, mindig csak la mar-nak nevezte magában,
mert aki szereti, az mindig így hívja, nőnemű szóval és spanyolul.
Aki szereti a tengert, az ugyan sokszor szidja, elmondja mindennek,
de ezt is csak úgy, mintha egy asszonyról beszélne. A fiatalabb
halászok közt akad néhány, aki el mar-nak nevezi, vagyis hímnemű
szóval illeti. Ezek a fiatalok úsztatóbóját kötnek a fonalukra, úgy
halásznak, s motorcsónakot vettek maguknak, amikor jól lehetett
keresni a cápamájjal. Úgy beszélnek a tengerről, mintha a
vetélytársuk volna, vagy mintha valami földrajzi hely volna, vagy
akár mintha az ellenségükről beszélnének. Az öreg Santiago
azonban gondolatban mindig nőneműnek tekintette, mindig
olyasminek fogta fel, ami nagy-nagy kegyeket osztogat vagy tagad
meg, s ha néha el is követ rosszaságokat vagy zabolátlanságokat,
nem tehet róla, mert olyan a természete. „A hold változásai is úgy
hatnak rá, mint az asszonyokra” – gondolta.
