Toronyiránt.eu
A hóesésről két dolog jut eszembe. Az egyik a Dés-Bereményi dal: a Hóesés. A másik meg természetesen Ottlik. Ottlik Géza Iskola a határon regényének jól ismert és sokat idézett passzusai a hóról, amely megérkezik, váratlanul. Egyszer csak. Hirtelen. Akkor, amikor senki, de senki nem számít rá. A mai nap sokak számára indult izgatottan, kapkodós készülődéssel… Jégkaparás, kocsifűtés, járdaseprés, lapátolás. Araszolgatás a forgalomban, a csúszós utakon. Talán csak a gyerekek örültek igazán. De ők meg mindennek örülnek, mondhatnánk vállvonogatva. A hó érkezését megérezték az öregek, a betegek és a várandósok is. Néhányan nyomást éreztek tarkótájon, mások fájlaltak rég varasodott sebet, összeforrt vágást, forgót, ideget, elbizonytalanodott térdet, könyököt, csigolyát. Sétáljunk hát egyet a hóban, ha már letettük a nap terheit! Lélegezzünk mélyet a tiszta levegőn! Álljunk meg kicsit! Egy pillanatra.
„Délelőtt indult meg a havazás, egészen váratlanul, szélcsendben. Sűrű, nagy pelyhek kezdtek szálldosni az ablak előtt, kerengtek, imbolyogtak, ráérősen himbálództak lefelé, néha még fölfelé is. Aztán komolyan rákezdett, hullt a hó szakadatlan, s ahogy teltek az órák, inkább erősödni látszott, mint alábbhagyni. Mértanóra jött, utána földrajz. A tanterem ablakait szinte elvarázsolta ez a kavargó, fehér színjáték; mintha egy óceánjárón utaznánk valahová, nem tudtam levenni a szemem az egyhangú és csodálatos látványról. Részeg lett az ember, olyan hirtelenül érkezett a hóesés. Erre a lehetőségre nem is gondoltam.
Hullt, hullt a hó. A kopasz ágakra fehér prém simult, a vaslámpák tányérjára fehér süveg nőtt, fehérség borult a parkra, a szökőkút deszkafedelére, a városkára, a hegyekre, az egész világra. Véget ért a sár korszaka.
Az árnyékszék ablaka már jégvirágos volt, tele gyönyörű mintákkal. Nemsokára befagy a Gyöngyös. Ha egyszer leesett a hó, meg is maradt a tavaszi olvadásig; nem úgy, mint a nagyvárosokban. Megmaradt kint a földeken, megmaradt a gyakorlótereken, az utakon, a főépület előtt a kavicson, a fasorokban, mindenütt. Márciusig, áprilisig nem sározzuk be többé a bakancsunkat. Tiszta és puha szőnyeget terített lábunk elé az égi kegyelem. Megbűvölve néztem ezt a fehér, édesen szelíd és mégis hatalmas varázslatot.” (Ottlik Géza: Iskola a határon, Második rész, 21.)
Pont így nézett ki ma is az Iskola körül elterülő kert, a fák, a hó, a pislákoló fények a régi kaszárnyaépület ablakaiban. Ahogy a fotókat nézem, eszembe jut még valami. Ismét egy dal, de azt nem Udvaros Dorottya, hanem Básti Juli énekli…
Képek: Szabó Zsolt
